Tudom, hogy már rég megígértem egy történetet, aminek a bevezetőjét leírtam, de most arra még jó sokat kell várnotok :) Ígérem, mint lesz időm és normális ötletem elkezdem.
Helyette viszont egy kis karácsonyi hangulatú szösszenetet szeretnék veletek megosztani, ez lesz az első publikált írásom:)
Véleményeket szívesen fogadok, előre szólok, hogy a bekezdés és én nem vagyunk jó barátságban :D

Az itthon melege mely boldogsággal tölti el szívemet határtalan. Belépvén a lakásba étel és öblítő illat várt. Köszöntem rég nem látott kellemes lakunknak, hiszen már egy hónapja nem találkoztunk. Köszönésem siket fülekre talált, egyedül voltam. Lepakoltam a sok holmit, amit hazahoztam, és elkezdtem a nagy átváltozást.  A szokásos álarcot, melyet az utcán viselek, többnyire érzelemmentes arc eltűnni látszott, felakasztottam kabátommal együtt a fogasra. Elővettem az itthoni melegítőt, mamuszt, pólót, majd nagyot sóhajtva felfrissülten álltam neki kipakolni a rengeteg hazahozott cókmókot.

Bárhova léptem a karácsonyi hangulat mindenhol átjárta remegő szívemet. Szüleim feldíszítették a házat a szokásos kis, csip-csup, karácsonyi ékességekkel és mézeskalács várt egy kis dobozban, a konyhában.  A mézédes nagymamám szeretetével átitatott sütemény puhább volt, mint eddig valaha. Utat engedtem néhány könnycseppnek, melyeket eddig erős akarattal próbáltam lenyelni. Végigcsordulva arcomon hangtalanul értek földet. Majd erőt véve magamon, neki láttam takarítani, hiszen megígértem.

Legelőször gyorsan végigrohantam az előszobán, közben táncnak nevezett rángatózást nézhetett végig egy rakat plüss a szobámból. A zene hol halkabban, hol recsegősen szólt a telefonból,de sebaj mert ha olyan, ami gyógyítja a lelket csak jó lehet. Whitney Houston i wanna dance with somebody című száma mindig mosolyt csal az arcomra. Majd a konyha következett, ami nagyobb kihívásnak bizonyult első ránézésre, ugyan is tele volt anyu által összevásárolt zacskókkal sütis dobozokkal és egyéb konyhai kellékkel. Végül is azt hiszem jó munkát végeztem, habár ha lenne a késeknek füle, biztos, hogy orvosra szorulnának. Előszeretettel énekeltem Taeyang egyik népszerű számát az eyes, nose lipst. Kívülről fújom a szöveget, azonban  a hangi adottságaink, hát mit mondjak különböznek na .

Majd ahelyett, hogy a szobám fele vettem volna az irányt, a parkettán talpamat csusza tolva anyuék hálóját tűztem ki célul, s aztán a nagyszobát.  A hálószobában végigsimítottam a gyerekkori képeken, melyek a falat díszítik. Mennyire megváltoztunk, és a kép készítésekor nem is tudtuk, hogy mi mindenen fogunk keresztül menni. Már majdnem kész voltam az áldozataim kínos szenvedésinek véget vetni, mikor kattant a zár és meghallottam édesapám hangját.

Mindent eldobva rohantam felé, hogy egy hatalmas öleléssel magamba szívjam rég ne érzett illatát. Szorítása erős volt és néhány percig csak álltunk és fejemet a vállába fúrtam. A nagy találkozás után nem sokkal a húgom is hazaért, és örült ugyan, de sérelmezte, hogy az ő szobájáig már nem jutottam el. Igazából igen, az már nem fért bele, de sebaj azért két és fél óra alatt sikerült kicsike, de annál otthonosabb lakosztályát fogjuk rá tisztára varázsolni.

Majd elment edzésre és csak este jött haza. Közben nem sokkal később anyu is hazaért, így családegyesítés volt egy hónap után. Sok mesélni valóm, mutatni valóm is volt, hiszen ez alatt az egy hónap alatt megjártam Münchent, egyik ismerősöm elvesztette az édesanyját, barátnőm szalagavatóján is részt vettem, meg amúgy is minden :)

Este, mikor már mindenki megfürdött a tévében egy filmet nézve, ki erre, ki arra eldőlve a kanapén nevetgélve együtt volt a család. Azt hiszem az emberek ezt mondják harmóniának. Ami nagyon hiányzott már. Fejemet apu mellkasára hajtva nevetgéltem viccein, valamint kishúgom folyamatos beszédét, hiszen sohasem áll be a szája, de sebaj sok minden tulajdonsága mellett ezt is szeretem benne.

Üröm az örömben azonban, ahogy apu mellkasán pihent a fejem, egy sötét gondolat suhant át rajtam.

„Vajon meddig tudom szívemnek kellemes ritmus még hallani?”

Igazából kétségbe estem és elfogott egyfajta félelem és frusztráció, hogy jó gyerekük voltam-e én eddig a szüleimnek? Azonban borúlátó énemet elhessegetve próbáltam a harmónia minden egyes cseppjét magamba szívni, ezzel is újult erőre szert téve.

Sohasem tudhatja az ember, hogy hova sodorja az élet, hogy mi lesz belőle, hogy büszke lesz-e arra , amit majd csinál.

Egy dolog azonban mindig biztos pont lesz az életben, ez nem más, mint a biztonságot nyújtó otthon melege.